Ünnepi beszéd Szent István napján

Nagy tisztelettel köszöntöm mindannyiukat a nemzeti ünnepünk alkalmából, az államalapító Szent István királyunk köszöntésére és az új kenyér megszentelésére érkezett valamennyi vendégünket; hagyományőrzőket és táncegyütteseket, a mesterek felvonulásának minden résztvevőjét! Megkülönböztetett tisztelettel köszöntöm az immár 31. alkalommal a Mesterségek Ünnepére hozzánk, a budai várba összeseregletteket, a hazai, és a több mint tíz országból ide érkezett kézműveseket, mesterségük legjobbjait, a IV. Nemzetközi Kovácstalálkozó minden résztvevőjét és a díszvendéget, Mongólia képviselőit!

Engedjék meg, hogy gratuláljak a szervezőknek, hogy idén is kiérdemelték az Európai Fesztivál Szövetség által adományozott „Minősített Európai Fesztivál” címet, és a hazai „Kiváló minősítésű Folklórfesztivál” elnevezést!
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Ünneplő Közösség!
Mindig nagy öröm vendégül látni Önöket! Hiszen az ünnep lényegéhez hozzá tartozik az, hogy az ünnepelt kedvére legyünk. Itt, a Szent István szobornál – Önöknek köszönhetően – mindig különleges hangulat fogad, amely méltó keretet ad legszebb nemzeti ünnepünknek. Talán azért van ez így, mert Magyarország legnagyobb folklór találkozója kizökkent bennünket az időből, és olyan hangulatot teremt, amelyben úgy érezzük, hogy még a távoli múltunk szereplői is otthon éreznék magunkat.
Valóban, Boldog Gizella, Szent István felesége is minden bizonnyal nagy örömét lelné mindabban, ami idén a budai várba látogató vendégeket fogadja. Hiszen – ha lehet hinni a krónikáknak –, Gizella kiválóan varrt és hímzett. El tudjuk hát képzelni, ahogy hosszasan gyönyörködik a hímzőműhelyek színes portékáiban, a díszítőmotívumok változatosságában, és válogat a különleges öltéstechnikával készült mesterremekek között. De nem csupán ezért jutott az eszembe Gizella alakja. Hiszen tudjuk róla azt is, hogy neki és udvarhölgyeinek, valamint a veszprémvölgyi apácáknak köszönhetjük Szent István egyetlen hitelesnek tekinthető kortárs ábrázolását is. Valóban, milyen érdekes, hogy nekünk, magyaroknak az egyik legrégibb közös emlékképünk – ami bennünket összeköt –, valójában egy hímzés: a komoly tekintetű, íves szemöldökű, körszakállú király arca, amely a bíborselyemből készült, sodrott aranyszálakkal kivarrt koronázási palástról tekint ma is vissza ránk. Egyébként ennek nagyszerű művészi ábrázolása, Rieger Tibor szobrászművész alkotása megcsodálható itt a Budai Várban, a Kapisztrán téren. 
 
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Most, 2017-ben a Szent László-emlékévben nem feledkezhetünk meg arról, hogy Boldog Gizella mellett alighanem a lovagkirály Szent László tette a legtöbbet azért, hogy Szent István alakja, tettei soha ne törlődjenek ki az emlékezetünkből.
Tudjuk, hogy 1083-ban Ő avatta szentté István királyt, és „megparancsolta, hogy Szent István király drága tetemét tisztelettel emeljék fel sírjából”. Ahogy Ő volt az is, aki törvényeiben elsőként rendelte el apostoli királyunk tiszteletét. Mégis, ha jobban belegondolunk, leginkább országlásával tette a legtöbbet az államalapító előd tiszteletének elmélyítéséért.
Ki tudja, hogy nélküle beszélhetnénk-e egyáltalán az államalapítás nagyszerűségéről és sikeréről, a Szent István-i törvényeken nyugvó magyar állam maradandóságáról? Nélküle, aki két emberöltővel Szent István halála után, trónharcok és testvérháborúk évtizedeit követően nemcsak erős kézzel visszavette az örökségét, de államalapító elődje szellemében tetteivel megerősítette és gyarapította is a Kárpát-medencei magyarság államát.
Szent László mutat rá igazán Szent István államférfiúi nagyságára, kortársai bölcsességét meghaladó előrelátására, példájának erejére.
 
Tisztelt Ünneplők! 
Aligha létezik látványosabb bizonyíték erre annál, hogy Ő, az egykori ellenség, Vazul unokája a lengyelországi száműzetésből hazatérve mindenben Szent István példáját követte.
István az első európai uralkodó, akit nem a mártírhalála révén avatnak szentté, hanem hittérítői-uralkodói tevékenységének köszönhetően. Ő a szent királyok új típusának első megtestesítője: a győzedelmes „miles Christi”, azaz Krisztus katonája. Nem véletlenül ábrázolták a koronázási paláston uralkodói lándzsával a kezében.
Két emberöltővel később a középkori lovageszmény teljesedik ki László alakjában. „Elegantissimus Rex” – írta róla egy francia utazó. Minden tekintetben kiemelkedett – kortársai közül, de a magyar királyok sorában is megkerülhetetlen. „Miután átvette az ország kormányzását nem a mulandó és elenyésző világi dicsőség, hanem a mennyei haza és az isteni dicsőség kiérdemlésére törekedett szíve minden vágyával.”  – írja a Képes Krónika. A magyarok gyorsan szívükbe fogadták, bizonyíték erre a számtalan Szent László ének, himnusz, imádság, templomkép. „Nevét megváltoztatva kegyes királynak hívta őt az ország minden lakosa.” Híre egész Európában elterjedt, eredetileg őt kérték fel az első keresztes hadjárat vezérének, és csupán korai halála akadályozta meg őt abban, hogy hadba szálljon a Szentföldért. 
„Mindenki tudta, hogy őt az erények teljessége ékesíti: hitben katolikus, kegyességben kiváló, bőkezű az adakozásban, jótékonyságában kiemelkedő.” (Képes Krónika) „Úgy ragyogott, mint felhők között a hajnalcsillag, mely elűzi a nyomasztó sötétséget; és mint a telihold világít a holdtölte napjaiban, sőt miként a nap ragyog, úgy fénylett az ő népe körében.” „Ha pedig nevének etimológiájára utalunk, Ladislaus annyit jelent, mint Istentől a népnek adott dicsőség.”
Ha az ő arcába nézünk, a csodálatos középkori ötvös remekmű a Szent László herma portréjába, szinte egy átszellemült, felsőbb szellemi minőséget sugárzó Krisztus-arc néz vissza ránk. Ma is magával ragadó! Másolata itt látható a Mátyás templom Szent László kápolnájában.
A két szent király – István és László – nemcsak a küzdelemben, a kereszténység védelmezésében voltak lelki rokonai egymásnak, hanem a hit gyakorlásában is. „Szent István a nép apostola volt” – ő volt az első, aki országát Boldogasszony, azaz Szűz Mária oltalmába helyezte. A második pedig Szent László volt, amikor elődje példáját követte.
István volt az első, aki törvényeivel nemcsak rendet teremtett, de példát is adott a helyes uralkodói gyakorlatra. Megmutatta, hogy nem elég megfelelni a korabeli nyugat-európai jogrendnek, hanem akkori magyar valósághoz, az itt élők igényeihez, problémáihoz igazodó, saját törvényekre van szükség.
Szent László törvénykönyvének bevezetőjét akár Szent István is fogalmazhatta volna: „…mivel minden nép saját törvényei szerint él, azért mi is… országunkat kormányozván, a régi és új császárok példáját követve törvényhozó elmélkedéssel meghatároztuk népünk  számára: miképpen éljen tisztességes és békés életet.”
Törvényei a kornak megfelelően és az alattvalók védelmének érdekében szigorúak voltak. Ám így vált lehetővé, hogy négy évtizednyi belháború után Magyarország – Szent István udvarához hasonlóan – ismét a béke szigetévé vált Európában. 
A két király hasonlósága nem a véletlen műve, és még csak nem is a krónikások, a történetírók színes fantáziájának a szüleménye. A hasonlóságuk sokkal inkább a lelki azonosságukból fakadt. Szent István intelme – hogy a fiak kövessék az elődeiket –, visszhangra talált Szent László szívében.
 
Hölgyeim és Uraim!
Nem túlzás tehát azt állítani, hogy Szent István és Szent László uralkodásának köszönhetően – a kard, a hit, a törvények által – a Magyar Királyság egy évszázad múltán a korabeli Európa egyik legerősebb és legbiztonságosabb állama lett.
A gyermek Szent István még egy olyan Európába született, amelyben senki nem érezhette magát biztonságban; a Rómába tartó zarándokok közül „mindenkit elfogtak, s csak nagy váltságdíj mellett bocsátották szabadon.” – írja egy krónikás. (Liudprand) Majd így folytatja: „a szaracénok részéről sok csapás és nyomorúság érte szerencsétlen Itáliát, de egy sem nehezedett rá oly súlyosan, mint az, a melyet az afrikaiak mértek rá.”
Alig több mint száz év múltán a Magyar Királysággal megerősödött Európára rá sem lehetett ismerni. Róma, a keresztény világ szíve nemhogy megszabadult a szaracénok fenyegetésétől, hanem Európa maga készült a Szentföldre, Jézus sírjának visszafoglalására a magyar király tevékeny közreműködésével.
Európa akkor, úgy lábalt ki a válságból, hogy visszatalált önmagához. És ebben szent királyaink voltak azok, akik Európa számára példát mutattak.
Elsimították a belviszályokat, összebékítették az ellenfeleket; nagyravágyó és öncélú hódítások helyett megerősítették a Respublica Christiana – a Kereszténység – határainak védelmét; biztos kézzel uralták a Nyugatot a Kelettel összekötő, a Szentföld felé vezető zarándokutat.
Joggal merül fel tehát a kérdés, hogy mi volt a két magyar király, Szent István és Szent László sikerének a titka?
 
Tisztelt Jelenlévők!
„Az embernek két hazája van: az egyik az ország, amelyben született, a másik a kor, amely a körülötte folyó életet színezi…” – írja Németh László, majd így folytatja: „Minden korszak egy kísérlet, óriási méretű vállalkozás, egy csomó nagyszerű szerep, amelybe a  népek aszerint ugranak bele vagy húzódnak vissza, hogy mennyire ismerik fel a korhelyzetet, s mennyire bíznak képességeikben.”
Szent István és Szent László sikere ugyanabban rejlik: képesek voltak a két hazát összeegyeztetni egymással. Egyszerre figyeltek országukra és a korra, amely a körülötte folyó életet színezte. Törvényeiknek is ez adott tiszteletet és maradandóságot, Magyarországnak pedig békét és biztonságot. Uralkodásuk valóban új korszakot nyitott a magyar történelemben, hiszen míg Szent István műve a Kárpát-medencében a szabad, független keresztény magyar állam kísérlete volt, Szent László uralkodása már a bizonyíték arra, hogy mindez nem az államalapító nagy király halálával elillanó álom csupán, hanem a valóság.
 
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ma is új korszak határán állunk. Kelet és Nyugat között a dilemmánk a régi: a szabad, független keresztény magyar állam sorsa, amely – csakúgy, mint az első ezredfordulón, most sem választható el Európa sorsától. És úgy tűnik – ahogy akkor, úgy most sem – más fogja megoldani a problémánkat. Ha nem mi választunk jövőt magunknak, Európának, akkor más választ nekünk. Vannak, akik azt mondják, hogy Európa ma már egyre inkább veszni látszik, és jobban hasonlít Szent István-kori önmagára, mint valaha. A hitében megingott, önmaga okozta belső problémáival küszködő, belviszályoktól és terrortámadásoktól félelemben tartott Európára. Ahol elvált egymástól a jog és az igazság, ahol a liberális gőg fittyet hány az őt megválasztó közösségek elemi érdekeire. Ahol az egyetértés helyett a széthúzás az úr.
Ahol sem a hit, sem a kard, sem pedig a törvények nem védenek meg már minket. Ahol – egyre inkább úgy tűnik –, hogy az legújabb kori népvándorlás a játékszabályok jelentős és lényeges megváltozását eredményezi. Ezzel pedig könnyen oda lehet minden: a szabadság, az igazság és a biztonság.
Helyzetünket, szerepünk nagyszerűségét – sikerét vagy éppen kudarcát – ugyanaz határozza meg: képesek vagyunk-e megkapaszkodni, és visszatalálni önmagunkhoz, felismerjük-e a korhelyzetet és bízunk-e a képességeinkben.
Valóban, néha ehhez kell a legnagyobb bátorság: hinni önmagunkban. Maradni annak, akik vagyunk és nem feladni azt, ami a miénk.
Legyen ez Szent István és Szent László közös üzenete a számunkra idén, 2017. augusztus 20-án!