Reformáció Emlékforrás avatása

Köszöntő beszéd a
Reformáció Emlékforrás avatásán
Buda, 2017. október 22.
 
 
Erős vár a mi Istenünk!
Áldás, békesség!
 
Nagy tisztelettel köszöntöm Önöket a Budavári Evangélikus Egyház-község és a Budavári Önkormányzat által a reformáció 500. évforduló-ja alkalmából szervezett programsorozat nyitónapján, a Reformáció Emlékforrás avató ünnepségén! Köszöntöm miniszter urat, püspök urat, esperes urakat, köszöntöm a kutat tervező Kovács Miklós urat, a kivitelező Laki és a prágai DAP cég képviselőit és kedves mindnyáju-kat!
 
Minden építmény üzenetet hordoz, de egy kút már önmagában is sűrű jelentéssel bír: forrásáról a múlt, tisztaságáról az igazság, vizéről az élet juthat az eszünkbe. Különösen igaz ez itt, ahol állunk, nemzeti múltunk sorsfordító küzdelmeinek a helyszínén, a Murád pasa-bástyán, ahol szinte karnyújtásnyira tőlünk nemzeti lobogónk alatt felirat hirdeti, hogy itt lengett először másfél évszázad török megszállás után 1686. július 27-én a magyar lobogó.
A most avatandó emlékforrás tehát egyszerre szól a múltról, a tiszta igazságról, és vízével az élet forrásáról. Most, amikor az 500 évvel ez-előtt elkezdődött hitújító mozgalom tiszteletére avatunk kutat, jó, ha felidézzük, hogy a reformáció legfőbb szándéka, törekvése az egész ke-resztyén világ tiszta forráshoz való visszatérése és visszatérítése volt.
 
Megvallom, az első ötlettől kezdve nagyon izgatott, hogy ezt a bástyát, a hajdani harcok helyszínét, ahol sokan életüket adták a Vár felszaba-dításáért, a kereszténység győzelméért, hogyan lehet egy megbékélést és nyugalmat nyújtó emlékhellyé nemesíteni. És mostanában, amikor már zajlottak a kivitelezési munkálatok, nagyon kíváncsi voltam, hogy miként alakítja át maga körül a világot a Luther-rózsába állított kehely itt, ezen a helyen.
Azt hiszem, hogy mindannyian elégedettek lehetünk, a látvány önma-gáért beszél, jól kivehető Luther Márton üzenete (amit saját jelképéről írt): „a hit örömöt, vigasztalást és békességet terem… Nem úgy adja a békét és örömöt, mint a világ! Ezért kell fehérnek és nem pirosnak lennie a rózsának. Mert a fehér a lelkek és az angyalok színe.”
És itt a fehér rózsaszirmok egy-egy solát, egy-egy hittételt jelképeznek, amelynek közepén az úrvacsorai kehely áll.
 
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Milyen különleges adományt is kaptunk azáltal, hogy tanúi, részesei és alakítói lehetünk a reformáció 500. évfordulója megünneplésének!
Ez a kegy azonban egyben feladatot is ró ránk. Hiszen, akik történelmi időket élnek, azoknak történelmi a felelőssége is. A feladatunk pedig nem más, mint meghallani és megérteni a reformáció hozzánk, XXI. századi magyarokhoz szóló üzenetét, hogy elgondolkozzunk annak örökségén.
És ez nemcsak a hittel élő emberek, a keresztyének feladata. Ez mind-annyiunk kötelessége. Hiszen a protestantizmus a modern európai demokrácia és kultúra egyik alapvető építőeleme. Gondoljunk csak be-le, a reformáció – azáltal, hogy a hitet az egyén és az Isten személyes kapcsolatává tette – felértékelte az egyén szerepét és felelősségét. Enélkül, az egyén szerepének és felelősségének tudata nélkül nincs demokrácia.
De a reformáció volt az is, amelyik felébresztette azt a felismerést, új öntudatot az európai emberekben, hogy a nép egésze – függetlenül a társadalmi hierarchiában betöltött szerepétől – egy nagyobb közösség-hez tartozik. Ez a szemlélet vált gyakorlattá a protestáns egyházközös-ségekben azáltal, hogy a presbitériumban az egymás mellett ülő nemes embernek és jobbágynak egyaránt egy szavazati joga volt.
Enélkül a szemlélet és öntudat nélkül nincs demokrácia.
Ahogy Kenessey Béla erdélyi református püspök írja: „A reformáció alapelvei nyertek és nyernek kifejezést a nemzeti államok alakulásában, a fejedelmi, majd állami abszolutizmust felváltó demokratikus kormány-formában, a demokratikus társadalomban, a céhrendszerbeli ipart és kereskedelmet kiszorító közgazdasági, ipari és kereskedelmi szabad-ságban.”
Ha jól belegondolunk, hitünk – miként állampolgári életünk is – a joga-ink és kötelességeink kényes egyensúlyán nyugszik. Ennek pedig alfája és ómegája annak a tudata, hogy egy közösséghez tartozunk. A re-formáció 500 évvel ezelőtt ezt az élményt adta és fogalmazta újra az akkori európai keresztyénség számára. Sikere, a protestáns hit gyors elterjedése is ezzel magyarázható. Éppen mi, magyarok vagyunk erre élő példa, ahol a protestantizmus éppen akkor vert gyökeret, amikor a bennünket egy államban összekötő erők – az oszmán hódítás nyomán – elveszni látszottak.
 
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Kedves Barátaim!
A félévezrede kinyilvánított hitvalló bátorság nélkül, ama bizonyos 95 pont wittenbergi kifüggesztése nélkül bizonnyal más lenne Európa és benne Magyarország. Ha lenne egyáltalán!
Éppen 100 esztendővel ezelőtt, a reformáció 400. évfordulóján Tisza István, Magyarország akkori miniszterelnöke ünnepi beszédében az Európát akkor fenyegető veszéllyel, a kommunista utópiával szemben a keresztyének világképét állította szembe, azokét, akik „a néptömegek boldogító elvét a szeretetben és nem az osztálygyűlöletben látják”.
Mi mást mondhatunk mi is, 2017-ben akkor, amikor Európát egy másik, nem kevésbé veszélyes, immár azonban nyugatról támadó utópia fenyegeti? Az önmegtagadás kultúrájára épülő „sohanemvolt” világ képzete.
Ha szétnézünk Európában ma éppen az egy közösséghez tartozás tu-data sérül leginkább, ezzel együtt pedig átíródik minden, amit 500 éve a hűségről gondolunk. A keresztény hit közössége éppúgy meggyengül, mint a nemzeti összetartozás érzése.
Így válik rasszizmussá Európában, ha valaki vállalja nemzeti azonos-ságát. A „befogadás nyájas szorgalmazása” – ahogy Roger Scruton brit filozófus fogalmaz –, „a bennünket másoktól megkülönböztető kulturális hagyomány megtagadását leplezi. (…) A más kultúrához való nem meg-ítélő viszony együtt jár rettenthetetlen szidalmazásával annak a kultúrá-nak, amelyet az ember talán éppen a sajátjának mondhatna. (…) Sajná-latos módon azonban nincsen olyan közösség, amely önnön megtagadá-sán alapulna.”
Kívánom, hogy a Reformáció Emlékforrás emlékeztessen bennünket mindig a keresztyének, keresztények legfőbb parancsára: a szeretet parancsára. Hiszen a történelem tanulsága szerint tagadásból – bele értve önmagunk tagadását is – nem épül semmi sem.
Ismét Tisza Istvánt idézem, akinek 100 esztendővel ezelőtti intelmei időszerűbbek, mint valaha: „Az én meggyőződésem (…), hogy mindaz-zal a sok kísértéssel szemben, amit kulturális téren is jelent a modern élet a keresztyén emberre nézve, csak az az egyéni hit állja ki a tűzpró-bát, amit nem gépiesen sajátítunk el, hanem az igazság becsületes ke-resése által magunk szereztük meg.”
Itt, ennél a forrásnál, a hit és igazság forrásánál gondoljunk erre!
2017.10.22.